Filozófkus lelkizős blogbejegyzés következik az élet nagy dolgairól...najó nem mindenkinek lesz tiszta és világos, de olyan élethelyzetről kell, muszáj, akarok írni, amibe szerintem majdnem mindenki bele tudja majd magát képzelni.

Az egész mindig ott kezdődik, hogy bekerülünk egy új helyre. UTÁLOM a változásokat és tudom, hogy egyrészt ez kell megtanulnom, hogy kicsit könnyebben kezeljem a változásokat, az új helyzeteket és ne görcsöljek rá arra, hogy mindent percre pontosan előre tudjak és megtervezzek. Másrészt türelmet, de ezt majd később. Legfőképp az a baj a változásokkal, hogy elkell mennünk hátrahagyva az olyan embereket akiket szerettünk nem de? És nem is feltétlen te vagy a hibás mert azis lehet, hogy ő fog otthagyni ha nem is szándékosan csak elmaradozik. NE párkapcsolatokra gondoljuk. Ha arra szeretnél, mondjuk felőlem :D de én most nem ezekre gondolok. Egy barát, egy ismerős, egy rokon...
Aztán vissza oda, hogy belekerülsz egy új helyzetbe, egy új iskolába, egy új munkahelyre. Eltelik az első nap, rohadt furcsa az egész, életedben nem dolgoztál még. Nem azért mert egy eltartott picsa vagy, hanem azért mert fiatal, frissen diplomázott. Voltak alkalmi munkáid, de ez az első komoly munkahelyed és rettentő furcsa. hazaérve belegondolsz, hogy utálod, minek ez neked, szerzel másik diplomát, addigis tanulsz. De aztán hamar rájössz hogy a sulit jobban utáltad mint az egész eddigi életedben bármit. Ismerős? :'D Nos, aztán vissza kellett mennem másnap is...és azután is és azutánis. Természetesen. Mivel utáltam az egész helyzetet, ezért utáltam azt, hogy be kellett járnom. Miért? Mert változással járt, kiszakítottak a megszokott környezetemből, onnan amit ismertem és voltak barátaim. Persze munka után mindig találkoztam velük, de azért 8 órát bent ülni úgymond ismeretlenek között, egy olyan embernek aki nehezen viseli ezt... Aztán kezdtem megszokni, és megint megtörtént az ami minden egyes rohadt új helyen megtörténik. Miért mondom ezt ingerülten? Mert tudtam, hogy vége lesz, 3 hónapos a gyakorlat. Én meg megint úgy jártam mint máshol. Megkedveltem a munkatársaim, jóba lettük, szerettem őket. De tudtam, hogy ha vége teljesen mindegy mert nem lesz meg a napi, vagy akár heti kapcsolat sem és megint ki marad szarba...mi, akik túl sokat éreznek, akik túlságosan tudnak szeretni és kötődni valakihez.
Kiemelten volt egy olyan munkatársam akit nagyon megkedveltem és tök jó volt bejárni mert mindig elvoltunk. És ezis tipikusan kezdődött. Nem kedveltem az elején. Nagyon nem. Olyan személyiség volt aki rettentően emlékeztetett valakire, egy olyan személyre aki miatt nem egyszer és nemis kétszer éreztem rossszul magam. És még szépen fejeztem ki.

Emlékszem az elején lehet tartottam is tőle, de már lehet pont azért mert éreztem benne azt, hogy kedvelném, de látom milyen. Emlékszem, hogy mikor egyik nap mentem hazafelé és ő velem szemben jött, majdnem átmentem az út másik oldalára. De nem tettem. Az még is csak gyerekes nem? És egyébként is tök kedvesen megörült nekem. Lehet itt rontotta el. Beleesett a munkakörömbe a nőnap. Majdnem velem szemben ült. Másokkal nevettem és  nemis figyeltem rá. Az összejövetel után elkönyveltem magamba hogy na, látod. Nem is érdekel, nem kedvelted meg. Hogy én mekkorát tévedtem. Amint kimondtam magamban ezt a mondatot, már másnap megbántam. Mert  megint megkezdődött az, hogy megkedveltem valakit akit nem kellene. Egyáltalán ne értsétek félre, ez nem vonzalom, ez nem szerelem. Szimpla szimpátia. Vágy egy szimpla barátság iránt, csak azért hogy kicsit is érezd azt, hogy meg tudnak téged kedvelni. Szeretethiányosok előnyben, ők érteni fogják.

De tudtam, hogy kevés az idő, ennyi idő alatt nem lehet kialakítani egy olyan szoros barátságot, ami megmarad főleg mivel a pozíciók sem voltak egyenrangúak. A többiekkel való barátság miatt nem féltem, egyenrangú beosztás, sok beszélgetés= akármikor rájuk lehet írni ha hiányoznak. Na ő más volt. Sőt az elején azt hittem csak én vagyok barátkozós hangulatban ugyh jegeltem is a dolgot mígnem rájöttem miért csinált mindent úgy ahogy és miért viselkedik úgy ahogy és miért utálja fél csoport. Vagy háromnegyed. De én megértettem, mert felfedeztem ugyan úgy benne azt a lelki sértetséget ami talán bennem is volt. Meséltek nekem róla, hogy milyen oltári nagy baromságokat csinál hogy mennyire kiálhatatlan tud lenni...amiből nekem mind máshogy volt értelmezendő mint ahogy azt ők akarták. Ezekből értettem meg igazán őt. Ezekből jöttem rá mindenre. Sajnos túl későn és az időm lassan lejárt. Ezért utálom a változásokat. Mert tudod, hogy elkerülhetetlen. Mire végérvényesen megtört a jég és már látványosan szerettünk egymás mellett lenni és barátkozni eljött az utolsó hét. Az utolsó hétre forrt ki olyanná a barátság, hogy ha még maradok, akkor tudom hogy segítettünk volna egymásnak a sok lelkiségben. Olyanokat csinált amiből láttam, hogy szüksége lenne rám.
Ismeritek azt a mondást, bölcseletet, hogy mindenki tanító célzattal lép be az életetekbe igaz? Most először azt éreztem, hogy nem nekem tanít ő valamit..bár természetesen azis lehet de még nem jöttem rá...viszont szerintem én sokkal több mindent tanítottam neki és most én voltam az aki kellett az ő életébe azért, hogy tanítsak neki valamit. Mit? Azt, hogy legyen kedvesebb, hogy merjen nyilvánosan szeretni, hogy mutassa ki ezt, hogy ne játssza meg a fölényes főnökasszonyt, mert kedvességgel és egy kis szeretettel sokkal többet el tud érni. Ó..és ami alapvető de legfontosabb...mosolyogjon! Tudom, hogy most ezek alapján egy hárpia áll előttetek, aki még mosolyogni sem bírt és mindenkivel kiabált...és van benne valami. De látnátok mennyit fejlődött a segítségemmel, pedig én nem tettem semmit. Tudjátok mit tettem? Szerettem...szerettem barátilag. Elfogadtam és kedves voltam vele, nem azért mint mások, nem azért hogy előrébb jussak. Csak azért mert megláttam benne valamit amit más nem. Megláttam benne, hogy igazából ő egy szeretetre éhes valaki, akinek szüksége van arra, hogy azért szeressék aki és nem azért amilyen a beosztása. Én nem ezért kedveltem meg. Tudtam hogy elmegyek mi hasznom lett volna belőle? Mi hasznom van belőle? :D Itthon ülök, eljöttem, megsirattak, szerettek. Mégis itthon ülök. Minden okkal történik és ha nem most, a jövőben még lehet közös útunk, mert a tanításának ezzel még nincs vége. Itt csak elkezdődött valami, megmutattam, hogy másképp is lehet. Hogy legyen jobb. És tiszta szívemből remélem, hogy az alapján amiket ez alatt a kis idő alatt át tudtam adni, az nyomot hagyott benne. Mert ő egy jó ember. Csak elnyomta és nemtudja. Remélem rájött egy kicsit, hogy lehet őt szeretni azért aki, csak ne játssza meg magát. Láttam kivel játszotta meg magát, de mikor beszéltünk láttam nem egyszer a szemében az igazi énjét. Ezt nemtudom elmagyarázni, de láttam. Lehet csak egy pillanatra, de ott volt. és ha ott van és ha úgy nézzük egy hétköznapi újlány látta ez benne...akkor nincs veszve még semmi...csak remélem, hogy még van közös jövő mert szeretném látni mennyire tudott és mennyire tudna még megváltozni. Mert menne...és tudjátok mit? Mindenki imádná, nem kéne maszk mögé bújnia attól félve, mi van ha meglátják azt amit én láttam pár pillanatra. Énis sokszor csinálom...de még tanulok. Ha véletlenül egyszer olvasná ezt...szerintem magára ismerne. Ha mégsem? Mindenki remél, mindenki tévedhet, de a Kulcs magáért beszél...főleg ha tönkretesszük egy utolsó pillanatban.

És hogy ezt az egészet miért írtam le és miért kívánkozott ki? Had válszoljak erre a kérdésre egy kérdéssel. Miért írnak az emberek könyveket? Miért írják le a könyveikben a saját történetüket rejtett szereplők mögé dugva?